A japán harcművészetekben a harcos hagyományosan három módon űzheti tevékenységét. Gyakorolhat ’jutsu’-t, gyakorolhat ’do’-t és, ha a dolog mélyére hatolt és meghaladta személyiségét, mesterként gyakorolhatja a ’shin’-t (pl. Bujutsu, Budo, Bushin; Aikijutsu, Aikido, Aikishin; Jujutsu, Judo, Jushin).
A ’jutsu’ (kínaiul ‘Shu’, jártasság, technika, trükk) a formai, technikai elemekre összpontosít, hogyan lépjünk, hogyan tartsuk a kezünket, stb.
A ’do’ (kínaiul Dao/Tao, Út, Törvény) gyakorlásánál kezd művészetté válni a tevékenységünk, az edzéseken átélt élményeket és tanítást hazavisszük és kezd életmóddá válni a folyamat. Morihei Ueshiba egész lényében képviselte az Aikido-t, így bármit tett, bármit mondott, akárcsak egy virágot meglocsolt, az maga volt az Aikido.
A ’shin’ (kínaiul ‘Shen’, Lélek, Szellem) igazi mesteri szint. A Bushin, Aikishin, Jushin, stb. kifejezésekkel nem nagyon szoktunk találkozni, Aikido és Jujutsu edzésekre könnyen eljuthatunk, de a ’shin’-t nem lehet edzőtermekben megtanulni, és talán egy élet is kevés lehet rá…
A gyógyítást hasonló módon három különböző mélységében végezhetjük:
A ’jutsu’ szintje az, amikor beadunk egy injekciót, meghallgatjuk a szívhangokat, felírunk egy receptet, stb. A betegágyhoz lépve azt gondolja: „Ezzel a beteggel foglalkoznom kell…”. Ha hosszú ideig csak ezen a szinten maradunk, úgy hamarosan jelentkezni fognak a „kiégés” (burn out) tünetei…
A ’do’ szintje a hivatástudattal bíró gyógyító, akihez bármikor lehet tanácsért fordulni, jókedvűen végzi a tevékenységét, művészi szintre emelve azt. A betegágyhoz lépve magában azt gondolja: „Ennek a betegnek biztosan fogok tudni segíteni”.
A ’shin’ az orvoslás misztériuma. Ezen a szinten működő gyógyítóval ritkán találkozni, leginkább csak a legendákban ;). Ő az, aki elég, ha csak rád néz és máris tudja, mi a teendő. Ez a szint sejlik fel olyankor, amikor a betegágyhoz lépve –még mielőtt bármit is mondott volna a páciens- egy hang megszólal legbelül: „Meg fogom gyógyítani”. Ilyenkor egységesnek érezzük a testi és lelki tüneteket, valahogy egy pillanatra egységben látjuk az egész beteget, s emiatt a szerteágazó konkrét panaszokkal nem is igen kell foglalkoznunk, mert a „gyökeret” kezelve azok maguktól megszűnnek. Noha ilyen pillanat kevés akad, ám ha rendületlen elszántsággal és megfelelő lelkülettel, folyamatos tanulással szolgáljuk a betegeket, úgy egyre többször libbennek majd fel az orvoslás misztériumait rejtő fátylak.
