Szabad-e kezelnünk a beteget?

Ha feltételezzük azt, hogy van valamiféle intelligens erő, mely életünk fonalát terelgeti, akkor felmerülhet a kérdés, hogy van-e jogunk beteg embereket kezelni, nem dolgozunk-e ellene ezen erőnek – nevezzük isteni elrendeltetésnek, vagy Karmának, vagy bármi másnak. Számos mítosz mesél arról, hogy a Világ Törvényeinek keresztbe tenni nem túl bölcs döntés.

Az ókori Egyiptomban az orvosok a betegeket 3 csoportba sorolták. Az első csoportba tartoztak azok, akiknek kezelésébe nyugodt szívvel kezdtek hozzá. A második csoportba azok tartoztak, akiknek kezelését megpróbálták. A harmadik csoportba tartozókat nem kezelték. Az elterjedtebb magyarázat szerint az osztályozás alapja az volt, hogy vajon meg tudják-e gyógyítani a beteget, vagy sem. Ha azonban figyelembe vesszük azt is, hogy az egyiptomi orvosok egyben papok és mágusok is voltak, egy kevésbé elterjedt nézethez jutunk, miszerint a harmadik csoport betegeit azért nem kezelték, mert azokat olyan eseteknek tartották, ahol a betegségnek elkerülhetetlen karmikus rendeltetése, s így elkerülhetetlen tanítani valója volt, s annak kezelésével csak nagyobb bajt okoztak volna a betegnek. Amit le kell törleszteni, azt le kell törleszteni! Amit meg kell tanulni, azt meg kell tanulni!

A középkori keresztény Európában hajlamosak voltak mindenkit ezen utóbbi kategóriába sorolni, miszerint minden betegség Isten büntetése, és legjobb, ha hagyjuk, hogy a betegség menjen a maga útján, hagyjuk szenvedni a szenvedőt. Persze imádkozzunk a lelki üdvéért…

Kérdés tehát, hogy mit csináljunk mi? Nem avatkozunk-e bele kezeléseinkkel túlságosan is a Természet rendjébe? Az ilyen horderejű kérdésnél tanácsos megkérdezni néhány bölcsebb embert.

Paracelsus nem győzi műveiben hangsúlyozni, hogy “a legfőbb gyógyszer a Szeretet”! Ha nem látunk tisztán rá a beteg múltjára, jelenére és jövőjére, s így nem tudjuk betegségének karmikus súlyát mérlegelni (márpedig nagyon ritka kivételtől eltekintve ez a valós helyzet), akkor a legjobb, ami tehetünk, hogy teljes odaadással és a szeretettől vezérelve kezeljük a beteget, legjobb tudásunk szerint! Nem hiszem, hogy a nagy ítélőszéknél ezt bárki is a szemünkre fogja vetni. Legfeljebb további tanulási lehetőségeket kínálnak majd fel…

A másik bölcs szavak pedig C.W Leadbeater-től származnak:

“Vajon megengedhető-e számukra, hogy segítsenek valakin, akit szomorúságban vagy gondban találnak, attól félve, hogy kereszteznék a karma örök törvényének tökéletes igazságossága alapján elrendelt sorsát. „Az az ember azért van mostani helyzetében”, mondják gyakorlatilag, „mert megérdemelte, most dolgozza le valamilyen múltban elkövetett gonoszság teljesen természetes következményét. Milyen jogon gátolnám a nagy kozmikus törvény működését azáltal, hogy megkísérelnénk helyzetén javítani …?”

Azok a jóemberek, akik ilyen kijelentéseket tesznek, valójában óriási önhittségről tesznek bizonyságot, habár öntudatlanul, mivel állításuk két elképesztő feltevést foglal magában: először, hogy ők pontosan tudják, mi egy másik ember karmája, és meddig tart majd elrendelt szenvedése, másodszor, hogy ők – percéletű rovarok – korlátlanul átgázolhatnak a kozmikus törvényen, és megakadályozhatják a karma esedékes ledolgozását bármilyen cselekedetükkel. Biztosak lehetünk abban, hogy a nagy karmikus istenségek képesek tökéletesen boldogulni teendőikkel a mi segítségünk nélkül is, és nem kell attól félnünk, hogy bármilyen lépés, amelyet tehetünk, netán a legcsekélyebb gondot vagy zavart okozhatná számukra.”
(Solymos Béláné fordítása)

4 thoughts on “Szabad-e kezelnünk a beteget?

  1. Vicky says:

    Azt hiszem, ha minden gyógyítónak/orvosnak az lett volna a hozzáállása a történelem során, hogy ha a beteg nem gyógyul vagy ne adj isten meghal, akkor az azért van, mert a “betegség karmikus”, akkor az orvostudomány sose fejlődött volna.
    Vajon mi lett volna, ha Semmelweis Ignác is azzal intézte volna el a gyermekágyi lázban szenvedő anyákat, hogy a betegségük “karmikus”? Vagy hogy az anyának valamiféle “tudattalan ellenérzése van az anyasággal szemben”?
    A mai alternatív gyógyítók jelentős része ezt teszi, valahányszor egy nehezen, vagy nem gyógyuló esettel találkozik…

    • hardy.vajk says:

      Kedves Vicky!
      Ön az első ‘comment’ író az oldalon, így ezúton is köszönöm véleményét, illetve azt is, hogy olvassa a blogomat!
      Álláspontja azonban számomra zavarba ejtő, mivel többször is végig gondolva hozzászólását, az volt az érzésem, mintha csak félig olvasta el a cikket, hiszen egyáltalán nem a nihilisztikus ‘ne tegyünk semmit’ volt a következtetésem.
      Mindazonáltal annyit fűznék a dologhoz, hogy
      I) egyrészt a karma arra utal, hogy a betegségnek oka van, melyet érdemes kutatni, hogy annak megszüntetésével a beteg meggyógyuljon – legyen az egy streptococcus fertőzés, egy traumatikus élményen való rágódás, helytelen életmód, vagy bármi egyéb. Ha csak szedett-vedett magyarázatot találunk, úgy az okot sem sikerül megszüntetni, és a betegség (és a beteg is 🙂 ) vissza fog térni.
      II) Másrészről a mai akadémikus orvoslás előszeretettel használja az ‘idiopátiás’ megnevezést, mely arra utal, hogy nem tudjuk az okát. Ezek az esetek sajnos gyakran igen nehezen kezelhetők, s sokszor csak próbálkozni, találgatni tudunk. A genetika sem ad választ, hiszen azonos genetikai eltérések az egyik embernél megjelennek, míg a másiknál rejtve maradnak… Miért van ez? Nyilván molekuláris tényezők is szerepet játszanak, de az okokat kutatva, a beteget tüzetesebben megvizsgálva, és a beteggel elbeszélgetve sokszor felsejlik egy olyan ‘betegséget okozó mintázat’ mely az eddigi életútat és adott élethelyzetet is átszövi, s a betegség kialakulását magyarázza. Ezt a klinikumban számtalanszor tapasztaljuk, gyakorlati tény.
      III) Harmadrészt az elmúlt kétezer év orvosainak az általános hozzáállásáról lehetne mit mesélni – bárcsak több Semmelweis Ignác lett volna, s akkor nem ott tartanánk, hogy a XIX. század közepén kell “felfedezni” az alapos kézmosás fontosságát, és hogy talán nem kéne hullaszagú kézzel vajúdó asszonyt vizsgálni!

      • Vicky says:

        Köszönöm a választ!
        A kommentem inkább az általános helyzetnek szólt ezen a téren. Sajnos nekem ez a tapasztalatom, hogy az alternatív gyógyítók jelentős része szereti a betegek hibáztatni és sokan ezt tanítják (“a beteg nem elég motívált”, “a gond karmikus”) – tisztelet a kivételnek.
        Ön tényleg nem azt írta, hogy ne kezeljünk, sőt a C.W Leadbeater idézet értelmezésem szerint arra utal, hogy a gyógyítók nem képesek 100%-os bizonyossággal megállapítani, hogy egy betegség “karmikus”-e vagy sem.
        Bár én ismerek olyen gyógyítókat, akik azt hiszik, ezt ők meg tudják állapítani 🙂

        I) A karmáról: ebben vagy hisz valaki, vagy nem.
        Kételkedem a karma létezésében több ok miatt, viszont az öröklött traumák elméletét illetve a homeopátiás miazmatant sokkal reálisabbnak gondolom.
        A traumatikus élményen való rágódás miatt kialakuló betegség szerintem könnyen magyarázható a karmatan nélkül is 🙂
        Abban egyetértek, hogy érdemes lehet a dolgok mélyére nézni, különösen, ha valaki hosszabb távon gondolkodik.

        II) A genetika sem ad választ, bár ha jól tudom, ma már léteznek érdekes epigenetikai kutatások is, amelyek elég erősen sugallják a stressz és a traumák negatív hatását (elnézést a nagyon pongyola megfogalmazásért).
        Igen, biztos, vagyok benne, hogy sok ember életén átfutnak ismétlődő mintázatok.

        III) Nos, bocsánat, hogy ezt írom, de szerintem ez ma sem olyan ritka probléma a gyógyítók között.
        Természetesen mindig voltak, vannak és lesznek kivételek, de azt gondolom, hogy a gyógyító foglalkozásúak jelentős része egyszerűen nem akar (vagy lelkileg nem képes) szembenézni annak lehetőségével, hogy a tevékenysége időnként potenciálisan ártalmas lehet.
        Csak egy példa a sok közül: a pszichoterápiában előforduló iatrogén ártalmakról nagyon kevés szó esik, és sok képzett pszichoterapeuta nem is találkozott a képzése során ezzel a témával. Ott, ha a terápia nem működik, akkor nem a “karma” kártyát veszik elő, hanem sokszor azt mondják, a kliens “nehéz eset” (miközben lehet, hogy attól nehéz eset, hogy a terapeuta traumatizálta a klienst, vagy mondjuk a kliens problémájához nem passzol az adott terápiás módszer). A szöveg más, de a mögötte lévő mechanizmus nagyon hasonló.

        • hardy.vajk says:

          Kedves Vicky!
          Ismét köszönöm konstruktív válaszát, azt hiszem, hogy ez a fontos téma egyszer akár egy kávéházi beszélgetést is megérhet a későbbiekben.
          Remélem továbbra is olvashatjuk majd a gondolkodásra ösztönző, értékes hozzászólásiat! 🙂

Leave a Reply to hardy.vajk Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *